Egy blogár élete

Megkérdezi, elmegyek-e vele majd a negyedik dimenzióba. Mondom persze, ha elmondja, hogy mi az, és hogy hogy lehet odajutni. Azt mondja, az egy magasabb szint, és ott mindenki szeretni fogja egymást, és hogy másfél év múlva lesz egy kapu pár napig, amin át lehet menni. Azoknak, akik tudják a Merkaba meditációt. Elég csak ennyi? Igen, meg hogy tiszta légy. És mi az, hogy tiszta? Én tiszta vagyok?

Először csak jó viccnek tűnik, de aztán valahogy elborul a kedvem. Ez annyira hasonlít anyámék vallásában a menyországra meg az elragadtatásra meg a száznegyvennégyezerre. Tiszta Jelenések könyve. És aztán arra gondolok, hogy ugyan nem is hiszek ebben a kilépős sztoriban, de ha igaz lenne, se mennék. Otthon is ezt utáltam a vallásban. Hogy nekem meg kell felelnem, és mindig jónak kell lennem, hogy a kiválasztottak között lehessek, akik majd elmennek a mennyben. Mert ők is a száznegyvennégyezerben hittek, és a száznegyvennégyezer egy kurva kicsi szám, ha az egész emberiséget nézzük. És abba nehezebb bejutni, mint a megasztár döntőbe, szóval nagyonnagyon jónak kell lenni. És miért? Mi a díj? A menyország, ahol mindenki kedves meg mosolyog meg habfehérben jár – dög unalmas. Olyan, mint egy rossz szappanopera. De még abban is van dráma.

És rájöttem, hogy lehet, hogy kafa a negyedik dimenzió, de én ennél nem akarok jobbat. És imádom az életet. Akkor is, ha sok benne a szar. Ha a kolléganőm fűnek-fának azt híreszteli, hogy lefekszem a főnökömmel. Ha a színházi előadás közben két röhögés között csendesen vetélgetek, már megint, harmadszor. Ha az idei bónusznak csak a felét kapjuk is. Ésatöbbi. Nem azért szeretem az életet, mert olyan tökéletes. Hanem mert mégis. A jó lekvár is a savanykás gyümölcsből lesz, nem az édesből. Mert úgy lesz aromája.
És imádom a frissen nyírt fű illatát, és lefeküdni este a férjemmel, és imádom a laptopom és imádom a kapucsínóm és a körömfestést és a fotózást, a barátaim, a hegymászást, a tanulást, a hétvégi utazásokat, férfiakat és asszonyokat, könnyeket, borokat. Imádom, hogy elkéri a telefonszámom, még ha soha nem is hív fel. Imádom, ahogy halad a vállalkozásom. Hogy besüt a nap a tetőablakon. Szerelmes vagyok ebbe a kurva életbe, és nem akarom itthagyni idő előtt sehány dimenzióért.

Ezeken gondolkodtam tegnap zuhanyozás közben. Meg hogy a fejlődés nem a kilépésben van, hanem abban, ha az ember itt megtalálja a fejlődést és a harmóniát.

Tegnap óta van két új gépem. Egy PC, ami vagy tízszer gyorsabb, mint az eddigi ócskavas – férjemtől örököltem, mert ő váltott fénysebességűre. És új rendszer meg rend meg szép zöld gépház.

És van egy MacBook Air-em, amire nagyon-nagyon vágytam már nagyon-nagyon régen, és most adódott egy kihagyhatatlan lehetőség, úgyhogy az is van. Kell majd, ez lesz az új mobil munkaeszközöm, legalábbis ezzel indokolom. Tegnap órákig tanultam a működését, koppintásra kattintás, elsőre agybaj az egész, másodjára imádnivaló. Most már muszáj jól csinálnom a vállalkozásomat, mert valamiből vissza kell pótolni a tartalékokat. És még az autómon is villog a szerviz felirat.  A berlini leánybúcsút le is mondtam.

A lakás meg romokban. Hétvégi cuccok, számítógép alkatrészek, dobozok, és textil mindenütt. Hétvégén be kell fejeznem a szabást, hogy le tudjam adni az anyagot szitáztatni. Éjjel pedig azt álmodom, hogy nem lesz jó, mert túl vékony, és senki sem fogja megvenni. Vagy ami még rosszabb: csalódott lesz aki megveszi.

Aztán voltunk házat nézni, és tö-ké-le-tes amit találtunk. Imádtam. Hétvégén már gondolatban be is rendeztük, és kényelmesen elücsörögtünk a kandalló előtt a kerti ültetgetés után. Gondolatban. Aztán épp mire kifizettük volna a foglalót, közölte a tulaj, hogy ez nekik túl gyors, még nem biztosak benne. Megértem, nem lehet könnyű kiadni álmaid házát. De azért még van remény. Ha meg nem, akkor biztos annak is volt oka.
Amúgy is ezt tanulom most, hogy ne erőltessek semmit. Hogy hagyjam a dolgokat történni akkor is, ha valahogy ki tudnám csikarni az ellenkezőjét. Mert legtöbbször beigazolódik, hogy kár volt.

Mellesleg holnap nyelvvizsgázom, angol szóbeli közép.

Kiélesednek az érzékeim. Legalábbis egyes dolgok iránt. Midig éppen az iránt, ami foglalkoztat. Vicces, hogy mikor mintákban és rajzolatokban gondolkodom, akkor mindenütt azt veszem észre. A samponos dobozon, az orchidea szirmon, a K&H bank kirakati gravírozásán. Ha cégnéven töröm a fejem, akkor hirtelen rájövök, hogy körülöttem már mindennek van neve. Van egy gyűjtőneve, hogy sampon, bugyi, keksz, és mindennek van egy márkaneve, plusz esetleg egy fantázia neve. Már mindenre kitalált valaki valamit. Az egész lakás vibrál a nevektől. Rexona, Zara, Bakonyi, Ikea, Kleenex, HP, Nokia, Head and Schoulders (? ezt ki találta ki?), Timex. Mind-mind valakinek az agyszüleménye, aki talán ugyanígy törte a fejét, mint én, és végül ezt sikerült megszülnie. Ki mennyire sikeresen. De ő miért ezt a nevet választotta? Honnan jutott eszébe az, hogy Nivea? Vagy Pepsi? És van-e még olyan, amit még senki nem választott, pedig jó? Jobbnál jobb ötleteim születnek, de a google mindig kidobja, hogy valaki már megelőzött, már neki is eszébe jutott, szevasz.

Úgy zakatol az agyam, mint egy mozdony. Legyen nemzetközi. Nem árt, ha van jelentése. Legyen lerajzolható. Könnyen megjegyezhető. Itthon és külföldön normálisan kiejthető. Egyik nyelvben se legyen negatív jelentése. Ne legyen foglalt. Ne legyen hasonló. Legyen szabad a .com domain. És a .hu. Legyen kevesebb, mint 9 karakter. Ésatöbbi.
Hétvégén pedig meg kell tanulnom képet vektorrá alakítani.

Túl rövidek a napok, még ha hosszabbodnak is. Lepattog a körmömről a festék, újra kellene lakkozni. Angolt tanulni, mert két hét múlva nyelvvizsga. Sportolni, hogy legyen is valami látszatja a saláta diétámnak. Ajándékot venni apósomnak. Házat nézni. Bicikli csomagtartót venni. Mosni. Vasalni. Vállalkozni. Igen, ez utóbbi a legtöbb.
Anyagbeszerzés, kitalálás, kísérletezés, alkotás. Milyen színű legyen, mi legyen a neve, mi legyen a policy. Tárgyfotózni, fordítani, photoshoppolni, üzleti tervet írni, apehnek telefonálni (külön sztori).
És közben élvezem is rettenetesen, a teremtés és tanulás intenzív folyamatát.
Végre találtam egy olyan pénzkereseti lehetőséget, amely számos kedvencemet egyesíti: a dizájnt, a színeket, az anyagot, a fotózást, a digitális alkotást, a nyelveket, a marketinget... Ha kicsi üzlet lesz, ha nagy - imádom. És szinte szétfeszítenek az ötletek. Tényleg úgy van, ahogy mondják: elindulsz egy felé, és aztán a többi csak jön, mert nyitott leszel rá, mert felismered, és már csak illesztgetni kell a meglévőkhöz.

És emellett persze legyünk őszinték: parázok is, és lusta is vagyok. Lusta, mert esténként, a rendes munka után sokkal inkább lenne kedvem született feleségeket nézni, mint megint "dolgozni" - minek még ez a nyűg is nekem. És parázok, főleg attól, hogy kudarcot vallok, és nem is magam miatt, vagy a belefektetett pénzem miatt, hanem  hogy mit fognak mondani. Igen, ez az igazság. Mert az megalázó, mentegetőzni kell, amikor azt látod a tekintetekben, hogy én gondoltam. Pedig ők meg sem próbálják. The easy way.
Persze ez mind baromság, de mégis, ha vannak félelmeim, akkor ezek azok. De ez nem baj, mert legalább tudom, hogy mik azok, és szembenézek velük. Meg azért sem, mert a férjem támogat, és büszke rám.

Már megint nagyon jó dolgom van. Pár óra múlva indulunk síelni. A Dolomitokba, ahová nyaranta annyit járok, amit annyira szeretek, ahová annyi de annyi élmény köt.

Amelyről legelőször a főnököm mesélt, amikor még síelni sem tudtam, hogy képzeld el, kétezer meg háromezer fölött síelsz, és tűz a nap, és alattad a gleccser.  És elmész, és megkerülöd a Sellát, egy napig tart, fel és le, fel és le, negyven kilométer, míg körbe nem érsz. És ezen annyira elámultam, olyan hihetetlen volt. És most pont ezt készülök tenni. Lesíelni a Marmolada-n 3270-ről 1450-re. És megcsinálni a Sella Ronda kört.  Szinte rámnehezedik a hála.

Meghatározó élmény volt végignézni magam az esküvői videónkon, ami most készült el. Ilyen hosszan még soha nem figyeltem meg magam. Az artikulációm, a kézmozdulataim, a viselkedésem.
Külsőleg az egyik vicces észrevétel, hogy jééé, mekkora szemem van, és hogy mekkorákat pislogok, mint egy játékbaba.
A másik, hogy jobban kell figyelnem a kiejtésemre. Állítólag szépen beszélek, de én hallom, hogy néha elharapom a betűket, nem mondom ki szépen.
Aztán a gesztikuláció. Főleg a kéz. Mint egy olasz nagyasszony. Mindig is tudtam, hogy ilyen vagyok, de hogy ennyire... Úgy hasít a kezem a levegőbe, mint egy kés. Határozottan, egyenesen, és keményen. Nem gond, de azért nem kellene ennyire.
És az utolsó az, hogy folyton szervezek és mindenkinek megmondom, hogy mit csináljon. Ok, az esküvőm volt, én szerveztem, én tudtam mindent, de akkor is. Ott úgy éreztem, hogy teljesen laza és nemtörődöm vagyok, de valójában folyton kommandíroztam valakit. Mondom, lehet kifogásokat keresni, de tudom, hogy ilyen vagyok. A név kötelez. Azt hiszem, hogy mindenkinél jobban tudok mindent, mindent hamarabb meglátok, stb. És ez többnyire így is van, és igazam is van. De nem kellene ezt ennyire komolyan vennem. Sokkal több dolgot ráhagyhatnék a többiekre. Még akkor is, ha utána az nem lesz tökéletes. Mert én lehet, hogy azzá tudnám tenni, de ezzel elvehetem a mások örömét, és  hosszú távon belém lehet fáradni.

Ezt most le kell írnom, mert annyira izgatott vagyok és annyira boldog.
Nem, nem azért, mert gyereket várok (bár nem tudni), vagy mert nyertem a lottón. Hanem mert... mert... találtam valamit, valakit... nem tudom elmondani. A hovatartozás és a normalitás érzése. Hogy van ilyen.

Valahogy odakeveredtem egy oldalra, és elolvastam ezt.

Multipotentiality: “An educational and psychological term referring to a pattern found among intellectually gifted individuals. [Multipotentialites] generally have diverse interests across numerous domains and may be capable of success in many endeavors or professions, they are confronted with unique decisions as a result of these choices.”

-Wikipedia

A multipotentialite is a person who has many different interests and creative pursuits in life.

Multipotentialites have no “one true calling” the way specialists do. Being a multipotentialite is our destiny. We have many paths and we pursue all of them, either sequentially or simultaneously (or both).

Multipotentialites thrive on learning, exploring, and mastering new skills. We are excellent at bringing disparate ideas together in creative ways. This makes us incredible innovators and problem solvers.

When it comes to new interests that emerge, our insatiable curiosity leads us to absorb everything we can get our hands on. As a result, we pick up new skills fast and tend to be a wealth of information.

És komolyan sírva tudnék fakadni, mert ezt érzem évek óta. Hogy annyi mindenben jó vagyok, jobb mint az átlag, de semmiben nem elég jó, nem kiemelkedően jó. És folyton azt mondogatom magamnak, hogy ideje lenne nem ugrálni a dolgok között, hanem rendesen kiművelni magam egyben, felnőni végre.
De közben meg annyi minden vonz, és annyira lelkesít, hogy nem tudok ellenállni. És arra vágyom, hogy találjak valami olyan dolgot, olyan munkát, amiben ezeket egyesíteni tudom. És most találtam is, mert egy ilyen dologba kezdek bele, ahol legalább 4-5 dolog összejön.
De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy van ilyen, hogy még a wikipediában is benne van, ezek szerint normális, vagy ha nem is normális, de létezik. És beszélnek róla, és segítenek az ilyen embereknek. És ezt az egészet lehet úgy is nézni, mint egy adottság, mint egy talentum, amit ki lehet használni - és nem csak úgy, mint egy defekt, hogy sose vagy elég jó. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Most a vintage a modern.

Nem fogod elhinni, mi történt – nyit be a lakásba a férjem.

Már megint feltörték a garázst. Két majdnemúj versenybicikli, két síléc, egy autó. De szerencsére nem vitt el semmit, mert a bicajok fel voltak lógatva és össze voltak lakatolva az ABUS elvághatatlan zárral, ami tényleg elvághatatlannak bizonyult. Így a kár csak két ajtó és egy motorháztető, amire ráesett a két bicikli. Szinte biztos, hogy ugyanaz volt, aki a múltkor az én bicajommal távozott. De ha egyszer elkapom, vékony szeletekre vágom a jobb kezét, az biztos.

Ez az eset is azt az érzést erősíti bennem, ami ellen már hetek óta küzdök – hogy minél becsületesebb és szorgalmasabb és okosabb vagy, ebben az országban annál szarabbul bánnak veled. Ha sokat tanultál (önfinanszírozott tandíjból), és jó munkahelyre tornáztad fel magad, akkor fizess több adót, több járulékot. Akkor is, hogy soha nem vagy betegállományban és magánorvoshoz jársz. Ha gyesre mész, akkor bezzeg maximalizálják a járadékodat, pedig az adóddal nem tették ezt. Ha a munkád mellett még dolgozni / vállalkozni akarsz, akkor is tovább sújtanak, főleg, ha olyan milliomos kisköcsög vagy, hogy a havi bruttód több, mint 200ezer. Mert neked már úgyis van elég. Meg minek vagy olyan hülye, hogy hivatalosan akarod csinálni, és nem feketén, mint a többiek. Mely többiek egyébként durva versenyelőnyben vannak hozzád képest az áraikkal, éppen ezért. És ha aztán véletlenül valahogy mégis összelapátoltál annyi jövedelmet, hogy vegyél mondjuk két jó bringát, akkor jön egy kis buzi, aki mellesleg a te adódból fizetett segélyeken él, és megpróbálja ellopni azt.

Nem látom a megoldást, érted? Lehetek az, akitől folyton csak elvesznek, és sosem elégszenek meg. Vagy lehetek egy inkorrekt adóelkerülő, aki feketén dolgozik, nem ad számlát, papíron nem keletkezik jövedelme – ahogy az ország jó része teszi, és akik miatt itt tartunk, ahol. Vagy leléphetek ebből az országból, esetleg leléptethetem a cégem. Egyik megoldás sem tetszik. Tanácstalan vagyok. Csak a jobb kéz szeletelés, az a biztos.

Miért nekem kell mindig annak az embernek lennem, aki megmondja a közutálat tárgyának, hogy ő a közutálat tárgya? Miért nem tudom befogni a szám, és csak mosolyogva tűrni, mint más? Vagy ha már egyszer kinyitom a számat, miért nem nyitom még nagyobbra, és miért nem érzem magam jobban utána?

Másrészt meg miért kellene tűrnöm, hogy kitartóan áskálódjon ellenem és igazságtalanságokkal vádoljon? Miért ne állhatnék ki magamért, és ha valaki nem áll le még akkor sem, ha kedvesen azt mondom neki, hogy ne haragudj, nem állt szándékomban megbántani? Miért ne válthatnék hangnemet, és mondhatnám meg neki tényleg, amit gondolok?

Végülis azt mondta, hogy soha életében nem fog megbocsátani nekem (mert nem kértem, hanem állítólag utasítottam, hogy hívja fel az IT-t - ez a háború tárgya), most legalább rendes okot adtam rá neki. Csak nem értem, hogy most ez kinek volt így jó, és nem tudom, hogy esetleg mit kellett volna másként csinálnom.

Meghallgattam ezt a zenét, és azóta egész este Nina Simone-t hallgatok. Tudom, hogy nem az övé az eredeti verzió (Cy Grant), de ettől libabőr.
Nagyon durva a nő, úgy zeneileg, mint emberileg. Ez pedig nagyon aktuális.

In her autobiography, Nina Simone writes that her function as an artist is “…to make people feel on a deep level. It’s difficult to describe because it’s not something you can analyze; to get near what it’s about you have to play it. And when you’ve caught it, when you’ve got the audience hooked, you always know because it’s like electricity hanging in the air.”

Normális az, hogy engem halálra idegesít az ezoterikus vagy milyen emberek jó része?
Magamat (is) gondolkodó, fejlődő, spirituális lénynek tartom, vagy minek, nincs rá szó. Múltkor olvastam azt a kifejezést, hogy belső utakon jár, és talán ez tetszik a legjobban.

De a mai ezo emberek tucatjainál találkozom azzal, hogy a fos életükre mindig valami rongyrázós magyarázatot találnak. Azért vagyok kövér, mint egy disznó, mert valami rejtett problémája volt a dédanyámnak. Azért van folyton hiányérzetem, mert anyám méhében ikrek voltunk, de a testvérem elhalt. Ma azt mondja a kolléganőm, hogy ő azért nem találja a helyét a világban 2000 óta, mert ő valójában arra született, hogy túlélje a világvégét, de az nem jött el. Érted. Ha páran ezt mondanák, még oké is lenne. De mindenki!!! Mindenki király vagy varázsló vagy próféta volt előző életében, mindenki rejtett ikerterhességből született, az életfeladata legalább a tanítás, vagy akár a világ megmentése. És az egész kurvára bűzlik, és kifogás szagú.

Érted, nem azért kövér, mert egész nap zabál, négyszer annyit, mint én, vagy mert mindig csak akar sportolni, de sose teszi. Az is fura, hogy senki sem születik azzal a sorsfeladattal, hogy jó anya legyen (pedig van akkora, mint a világ megmentése), és valszeg csak az arisztokraták reinkarnálódnak, mert még soha senki nem mondta azt, hogy előző életemben jobbágy voltam. Továbbá érdemes lenne informálni az orvostudományt, hogy valójában minden terhesség legalább kettes ikerterhességgel kezdődik, mert mindenki mellett elhalt legalább egy testvér.

És ezzel az egész fenti hőbörgéssel nem volna semmi baj, ha mellette kerek és boldog életet élnének, de általában inkább csak a mocsárban dagonyáznak.

Az én életemet látva pedig a fejemhez vágják, hogy könnyű neked. Ha meg felvázolom, hogy miken mentem keresztül életemben, akkor meg azt, hogy mert neked van akaraterőd.

Szóval tessék szépen kielemeztetni az ősöket meg a sorsfeladatokat, aztán felállni végre abból a kurva fotelből és ÉLNI!

Ülök már megint valami nemzetközi meetingen vagy workshop-on vagy min, ahol egy delegációnyi német szakértő prezentál a kelet-európai gazdaságról meg ingatlanpiacról olyan egetverő baromságokat, hogy sikítanék, az ügyvezetőnk félrenyeli a kávét, ők meg még a saját eredményeiket sem képesek értelmezni. A két szakértő csapatot két nő vezeti, és ahogy nézem a keményre vasalt ingblúzaik felett a kemény vonásaikat, a törtetést, a félelmet, a viszálykodást, a fekete öltönyeiket -  igen, fekete öltönyben vannak mind, a nők is, csak a blúz színe változhat, többnyire fehér, világoskék vagy szürke - akkor nagyon nagyon erősen és határozottan azt érzem a gyomromban, hogy én ezt nem akarom. Igazából már részt sem akarnék venni rajta, de hogy nem akarok ilyen lenni, egy ilyen vezető nő, fekete öltönyben.

Régen még volt, hogy azt gondoltam, hogy akarok. Hogy vagyok olyan okos és ügyes, és ha veszem egyszer a fáradtságot, bármilyen vezetői bőrfotelbe feltornászhatom magam. De most már annyira nem akarok. És annyira sürgető szükségét éreztem annak, hogy kiszakadjak innen, ebből az egészből, és találjak valami olyan munkát, valami önálló létezési formát, ami én vagyok, hogy majdnem felálltam a székemből.

És az óta is ezen gondolkodom.
Valószínűleg ez a teremtés nélküli állás az, ami miatt olyan nagy lelkesedéssel vetem bele magam otthon a a nail art-ba, meg a selyemfestésbe, a varrásba, meg a sütésbe. Mert az van. Lesz. Valami lesz belőle. Hozzáadom az értékem.
És most azon töröm a fejem, hogy mit lehetne kihozni ebből. A kreativitásomból, a kézügyességemből. Ruha-selyem-köröm-festés-design vonalakon mozgok, mert ezt élvezem a legjobban. És jó is vagyok benne. De nem akarok egy tizenhatodik selyemkendő webshopot az etsy-re, amivel alig termelem ki egy év alatt egy nyaralás árát. Sem egy ötvenedik webdesign vállalkozást. De tudom, hogy valami valahol vár rám, és hogy egyszercsak megszületik az ötlet.

§1 Ön kap egy testet. Ez a test új és egyszeri. Senki más nem kapja ugyanazt a testet.
§2 Ön kap egy agyat. Ajánlatos ezt értelmes módon használni, de ez nem előírás.
§3 Ön kap egy szívet. A legjobb eredményeket akkor éri el, ha agyát és szívét kiegyensúlyozva használja.
§4 Leckéket is kap. Senki más nem kapja pontosan ugyanezeket a leckéket és senki sem vállalhatja át Öntől ezeket.
§5 Azt tehet, amit csak akar. Minden, amit másokkal szemben elkövet, visszatér Önhöz.
§6 Egy lecke addig ismétlődik, míg teljesen meg nem értette. Akár inkarnációkon keresztül.
§7 A szerződés mindenkire egyenlő érvényben vonatkozik. Nincsenek kiváltságok, akkor sem, ha néhányan ezt állítják. A kézzel bejegyzett változtatások nem érvényesek.
§8 Tükröket kap, hogy tanuljon. Sok tükör úgy néz ki, mint egy test. Azért vannak, hogy megmutassák azt, ami Önben van.
§9 Ha teste elpusztul, vagy már nem működik, újat kap. Persze ez egyes esetekben várakozási idővel járhat.
§10 Az inkarnációs szerződés akkor jár le, ha minden lecke kielégítő eredménnyel zárul.
§11 Az, hogy mi számít kielégítőnek, Ön határozza meg!

Hasznos tippek és tanácsok:

- Nem cél, hogy a test elhagyásakor minél több pénzünk legyen.
- Az ismertség és kedveltség nem jár bónuszpontokkal.
- Ne mások hibáihoz igazodjon.
- A szabályok arra valók, hogy az ember felülvizsgálja őket.
- Mások állításai a célról elterelhetik a figyelmet.
- Semmit sem ronthat el. Legfeljebb tovább tart.
- A SZÍVÉN keresztüli különleges kapcsolat segítségével Ön minden válaszhoz hozzáféréssel rendelkezik.
- Az oktatási termen belül minden reagál a SZÍV kisugárzására.
- Az oktatás termének rongálása olykor korlátozásokhoz vezethet.
- Senki sem vállalhatja át az Ön, saját magáért vállalt felelősségét.
- Az erőszak soha nem vezet megoldáshoz.
- Hasznos megfigyelni, mely helyzetek ismétlődnek.
- Amennyiben az az érzése, hogy SEGÍTSÉGRE van szüksége, KÉRJEN segítséget.
Minden elképzelhető segítség megadatik Önnek, csak KÉRNIE kell.

- A drogok, legyenek legálisak vagy illegálisak – meghamisíthatják a leckék általi érzékelést.
- Csak mert mindenki egyféle módon viselkedik, még nem azt jelenti, hogy az a helyes.
- Ritkán van csak egy helyes megoldás.
- Kérvényezheti a megbocsájtást.
- Különleges záradék nincsen.
- Önt szeretik. Akkor is, ha Bronxban vagy Szomáliában van. Minden más illúzió.
- A leckék különleges alkalmak, melyek a fejlődést szolgálják. Nem rossz szándékból vannak.
- Saját testünket másokra bízni kockázatokkal járhat.
- Másokat a fejlődésükben megakadályozni nem hoz semmiféle hasznot.
- Kiváltképpen az éjjeli órákban alkalma nyílik, hogy elhagyja testét. A testen kívüli tapasztalatok nem tárolódnak a testben illetve az agyban.
- Saját testével játszadoznia jogában áll. Amennyiben mások testével szeretné ezt tenni, kérje beleegyezésüket.
- Nincs értelme puskázni.
- Aki életbiztosítást kínál Önnek, az csaló. - :)
- A tudományos szakvélemények és a szent írások az összezavarást szolgálják.
- Nem az a cél, hogy Elsők legyünk.
- Nem az a cél, hogy cool-ul nézzünk ki.
- Az Ön helyzetében Önnél jobb benyomást senki más nem tenne.

Kiegészítés:
Az inkarnáció szándékos befejezése haszontalan ügyintézést von maga után.
Nem Ön az egyetlen, akinek kételyei vannak az inkarnációs szerződés értelmét illetően.
Mivel Ön a szerződéshez beleegyezését adta, hasztalan azon keseregni, hogy Ön itt van.
Jelen szerződés fel nem bontható.

forrás: http://tudatbazis.hu/reinkarnacios-szerzodes-te-is-megkototted

Új (és költséges) hobbim van. Megint. Nőgyógyászhoz járok.

Azért még squash-olok is, újra, a kollégákkal. Angol-német-magyar válogatott vagyunk. Sajnos a lábam csak a nemvilágostalpú cipőbe fér bele, mert el van törve / meg van zúzódva a jobb lábam két lábujja. Leukoplaszttal összeragasztottam, azt mondják, az jó.

Szombat este meg szakadó hóesésben mentünk ki a buszmegállóba, még jó, hogy a buszra szavaztam, és nem a taxira. Olyan volt, mint valami kötelező olvasmányban, olyanban, ami a szegényekről szól. Ahogy összekapaszkodva, én a sálat kendőként a fejemre fogva, mentünk fel a dombon, és az úton még egy keréknyom sem volt.
Hétvégén síelni megyünk.

Meg még egy mondat a tegnapi moziból:

Ha biztosan tudnád, hogy sikerülni fog, mit tennél?

(Tedd azt!)

Agyam eldobom.
Itt vagyok én, viszonylag egészséges, viszonylag fiatal nő, aki tizenpár éve fizeti a tb-t, továbbá egészségpénztári tag, és még ezen felül is hajlandó volna áldozni az egészségéért. Főleg, mert gyereket akarnak, és méginkább főleg, mert sorozatos spontán vetélés gyanúja áll fenn. És ehhez képest a viszonylag fiatal nő nem képes egy normális nőgyógyászt keríteni, akivel megbeszélhetné a gyanúját, meg akivel végeztethetne egy hormontesztet, mondjuk, esetleg, a következő ilyen esetet megelőzendő.

Mert az alapítványi orvos, ahová eddig jártam, három hét múlva tud fogadni, addigra már épp nem alkalmas az idő a hormonvizsgálatra, újabb hónapot várhatok. Nagyjából sejtem, mi lehet, és egy egyszerű tablettával megoldható lenne az egész.
A múltkori kedves dokinő iszonyú messze van, az általa preferált kórházba szinte lehetetlen bejutni, de azért megpróbálom. Márciusra van időpont. Innentől kezdve nagyjából tizenkét nőgyógyászt hívok fel úgy találomra a Duna innenső oldalán, legalább 2-3 hét a várakozási idő. Végül egy öreg doki fogad. Bár ne tenné.
Lassan, remegő kézzel írja fel az adataimat, majd kiselőadásba kezd anélkül, hogy rendesen végighallgatna. Szóval majd ő akkor tud bármit is kezdeni velem, ha én tényleg terhes leszek (hallóóó, ezért vagyok itt, hogy az legyek). És majd akkor számítok annak, ha ő azt a két kis kezével ki tudja tapogatni. Mert az a mi bajunk, fiatal nőknek, hogy túl hisztérikusak vagyunk, azonnal hülye teszteket csináltatunk (az én pozitív tesztjeim is biztos csak az a és b patkó tévedései voltak), ha nem jön meg a havibaj, de azok szart sem érnek. Mert ők még anno békával (!!!!!!) tesztelték. Ha a hím békába női vizeletet fecskendeztek, és az spermakilövellést okozott a békánál, akkor a nő terhes volt.
És így folytattuk egy fél órán át. Az istennek nem tudtam rábeszélni, hogy írjon nekem egy kurva vérvételi beutalót. Menjek haza, éljek nemi életet, utána tegyek párnát a seggem alá, és emeljem égnek a lában két óráig. És ne hisztizzek holmi pozitív tesztek miatt.

Szabiról visszatérve kizárt a gépem. Ezért jó ilyen hosszú időre elmenni, mert végre van lehetőséged elfelejteni az összes jelszavad. És kipihenten nem lesz gond a rendszergazdával sem csevegni, mosolyogva fogod letenni a telefont.

Hazatérve imádom a rendet. A tisztaságot. A magyar kaját. A zuhanytálcát. A vécét, amire le lehet ülni. Olyannyira, hogy megfogadtuk, hogy legközelebb tisztább országba megyünk (mint Burma), vagy legalább több pénzt szánunk szállásra, mint a Lonely Planet budget kategóriája. Ezt főleg az egy hetes hasmenés mondatja velem. Mert ha a bélésem rendellenesen aktívan működik, akkor sírvafakadok egy tíz éve nem takarított fürdő láttán.

Összegzés:
Burma szép és jó, de elég volt egyszer. És egy évig nem akarok egyetlen sztupát vagy templomot sem látni.
Az emberek vidéken, eldugott helyeken kedvesek voltak, szimpatikusan tartózkodóak és figyelemre méltóak. A többi helyen, ahol turisták járnak (pl. mi), már erősen India feelingem lett, ahol a magunkfajtát csak nagy, fehér pénzeszsáknak nézik, és ezt nem szeretem. A hellókák még ok, de az árak lassan a magyar fölött vannak, hiába eszel ragacsos műanyag székeken az útszélen (állítólag öt éve még a töredéke volt). És az emberek feszültek, szomorúak, átvágósak. A kaja nem rossz, de az örökös gyomorrontás miatt kevéssé élvezhető. Ennek ellenére millió élményben volt részünk, amit életünk végéig emlegetni fogunk. Ez viszont tagadhatatlanul a hátizsákos utazás előnye.

Thaiföldet imádtuk. Már az első bangkoki este is élmény volt. Mivel a tervezettnél többet töltöttünk a városban (5-6 nap), volt időnk felfedezni. Mondjuk a tömegközlekedést, az önkiszolgáló sütögetős diák kajáldát, a parkokat. Nem tudom, milyen lehet itt élni, de elsőre tetszett. Ja, és az árak olcsóbbak, az emberek pedig kedvesebbek, mint Burmában. Koh Tao szigetén három napot voltunk, hát az is egy gyöngyszem. Csavargás, pálma erdő, parton sörözés, fehér homokos strand, vízben táncolós szilveszter. Jah, szilveszter. Soha többé nem iszom vödrös piát, sem thai whiskyt. Alattomos párosítás, nekem két törött lábujjam lett tőle. Ennek ellenére az utóbbi évek egyik legjobb szilvesztere volt.
Szóval, ide még biztos visszajövünk, talán hosszabb időre is.

Ez a nyaralás az utazások jegyében is telt. Vagy húsz féle járművön utaztunk, összeszámoltuk. Repülő, komp, teherautó, folyami hajó, motor, bicikli, lovaskordé, sky train, tuk-tuk, busz, éjszakai busz, éjszakai hajó (na, ez volt a legdurvább), taxi, pick-up, katamarán, motorcsónak, nem jut most több az eszembe.
Állatok közül az ágyipoloska volt a legemlékezetesebb, most is az erkélyen tároljuk a hazahozott szennyest, hátha eljöttek velünk haza. Ételek közül meg a gree curry meg a mango sticky rice lett a kedvencem. És megtanultam szakszerűen ananászt hámozni. És hajtottam zebut.

Még egy dolog, amit hazahoztunk, az az időeltolódás. Még mindig nem álltunk vissza teljesen, de nem is akarunk. Igaz, hogy koraeste már leesek a székről az álmosságtól, és kilenckor bealszunk a film előtt, de reggel hét előtt ébredünk, magunktól. Mindenhová időben odaérünk, és ma reggel munka előtt még bicajoztam 40 percet. Persze csak a szobában.
Jó itthon. Is.

Karácsony Burmában, szilveszter Koh Tao-n. Januárban jövünk.

Ez a szokásos kérdés. Majd jön, ha akar. Ez a szokásos válasz.
Az az igazság, hogy... hogy is mondjam. Megszűnt a varázsa.

Az első hónapokban epedve vártam, számoltam vissza a perceket, hogy hátha most. És mindig elszomorodtam, mikor kiderült, hogy nem. Mígnem egyszer igen nem lett a válasz.
Aztán követte rettegés meg kétségbe esés meg feladás, beletörődés. Nem volt olyan rossz. Nem tartott hónapokig a feldolgozása. Hisz még szinte nem is volt. Meg kiadhattam magamból düh formájában, amit a kórház iránt éreztem. Szóval már elfogadtam, hogy így kellett lennie, és így volt jó.
De ha életképes gyerek nem is, a kezdeti, első öröm már kiszakadt belőlem. Már megvolt. Megéltem, érted?
Persze, akarom még most is, de már csak úgy, hogy jön ha jönni akar, de most hagyjatok békén festeni. Fura. Néha kicsit lelkifurdalásom van, hogy nem várom eléggé.

Világ életemben folyton azzal piszkáltak, hogy nekem, mint hosszú hajúnak, nagyon kell figyelnem zuhanyzáskor, mármint utána, mert eldugítom a lefolyót, úgyhogy szíveskedjek mindig kiszedni magam után a hajat. A guta ütögetett.

Úgyhogy amint saját zuhanyra tettem szert, rögtön le is szoktam róla. Inkább duguláselhárítottam havonta, kitapasztaltam, hogy melyik a legjobb szer, amelyik olyan  kis gejzír kitörést csinál, meg megtanultam szétcsavarozni a rácsocskát és hatékonyan eltávolítani a megfeketedett szappannal telerakódott hajszálakat a cső belsejéből.

Így aztán egész békében teltek a napjaim és a zuhanyzásaim az utóbbi években. Mígnem a minap, a zuhany előtt térdelve, csavarhúzóval a kezemben eszembe nem jutott egy korszakalkotó ötlet: mi lenne, ha azon frissiben kiszedném a hajakat, hisz csak egy mozdulat olyankor, és nem kellene itt csavarozgatni. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe!