Egy blogár élete

§1 Ön kap egy testet. Ez a test új és egyszeri. Senki más nem kapja ugyanazt a testet.
§2 Ön kap egy agyat. Ajánlatos ezt értelmes módon használni, de ez nem előírás.
§3 Ön kap egy szívet. A legjobb eredményeket akkor éri el, ha agyát és szívét kiegyensúlyozva használja.
§4 Leckéket is kap. Senki más nem kapja pontosan ugyanezeket a leckéket és senki sem vállalhatja át Öntől ezeket.
§5 Azt tehet, amit csak akar. Minden, amit másokkal szemben elkövet, visszatér Önhöz.
§6 Egy lecke addig ismétlődik, míg teljesen meg nem értette. Akár inkarnációkon keresztül.
§7 A szerződés mindenkire egyenlő érvényben vonatkozik. Nincsenek kiváltságok, akkor sem, ha néhányan ezt állítják. A kézzel bejegyzett változtatások nem érvényesek.
§8 Tükröket kap, hogy tanuljon. Sok tükör úgy néz ki, mint egy test. Azért vannak, hogy megmutassák azt, ami Önben van.
§9 Ha teste elpusztul, vagy már nem működik, újat kap. Persze ez egyes esetekben várakozási idővel járhat.
§10 Az inkarnációs szerződés akkor jár le, ha minden lecke kielégítő eredménnyel zárul.
§11 Az, hogy mi számít kielégítőnek, Ön határozza meg!

Hasznos tippek és tanácsok:

- Nem cél, hogy a test elhagyásakor minél több pénzünk legyen.
- Az ismertség és kedveltség nem jár bónuszpontokkal.
- Ne mások hibáihoz igazodjon.
- A szabályok arra valók, hogy az ember felülvizsgálja őket.
- Mások állításai a célról elterelhetik a figyelmet.
- Semmit sem ronthat el. Legfeljebb tovább tart.
- A SZÍVÉN keresztüli különleges kapcsolat segítségével Ön minden válaszhoz hozzáféréssel rendelkezik.
- Az oktatási termen belül minden reagál a SZÍV kisugárzására.
- Az oktatás termének rongálása olykor korlátozásokhoz vezethet.
- Senki sem vállalhatja át az Ön, saját magáért vállalt felelősségét.
- Az erőszak soha nem vezet megoldáshoz.
- Hasznos megfigyelni, mely helyzetek ismétlődnek.
- Amennyiben az az érzése, hogy SEGÍTSÉGRE van szüksége, KÉRJEN segítséget.
Minden elképzelhető segítség megadatik Önnek, csak KÉRNIE kell.

- A drogok, legyenek legálisak vagy illegálisak – meghamisíthatják a leckék általi érzékelést.
- Csak mert mindenki egyféle módon viselkedik, még nem azt jelenti, hogy az a helyes.
- Ritkán van csak egy helyes megoldás.
- Kérvényezheti a megbocsájtást.
- Különleges záradék nincsen.
- Önt szeretik. Akkor is, ha Bronxban vagy Szomáliában van. Minden más illúzió.
- A leckék különleges alkalmak, melyek a fejlődést szolgálják. Nem rossz szándékból vannak.
- Saját testünket másokra bízni kockázatokkal járhat.
- Másokat a fejlődésükben megakadályozni nem hoz semmiféle hasznot.
- Kiváltképpen az éjjeli órákban alkalma nyílik, hogy elhagyja testét. A testen kívüli tapasztalatok nem tárolódnak a testben illetve az agyban.
- Saját testével játszadoznia jogában áll. Amennyiben mások testével szeretné ezt tenni, kérje beleegyezésüket.
- Nincs értelme puskázni.
- Aki életbiztosítást kínál Önnek, az csaló. - :)
- A tudományos szakvélemények és a szent írások az összezavarást szolgálják.
- Nem az a cél, hogy Elsők legyünk.
- Nem az a cél, hogy cool-ul nézzünk ki.
- Az Ön helyzetében Önnél jobb benyomást senki más nem tenne.

Kiegészítés:
Az inkarnáció szándékos befejezése haszontalan ügyintézést von maga után.
Nem Ön az egyetlen, akinek kételyei vannak az inkarnációs szerződés értelmét illetően.
Mivel Ön a szerződéshez beleegyezését adta, hasztalan azon keseregni, hogy Ön itt van.
Jelen szerződés fel nem bontható.

forrás: http://tudatbazis.hu/reinkarnacios-szerzodes-te-is-megkototted

Új (és költséges) hobbim van. Megint. Nőgyógyászhoz járok.

Azért még squash-olok is, újra, a kollégákkal. Angol-német-magyar válogatott vagyunk. Sajnos a lábam csak a nemvilágostalpú cipőbe fér bele, mert el van törve / meg van zúzódva a jobb lábam két lábujja. Leukoplaszttal összeragasztottam, azt mondják, az jó.

Szombat este meg szakadó hóesésben mentünk ki a buszmegállóba, még jó, hogy a buszra szavaztam, és nem a taxira. Olyan volt, mint valami kötelező olvasmányban, olyanban, ami a szegényekről szól. Ahogy összekapaszkodva, én a sálat kendőként a fejemre fogva, mentünk fel a dombon, és az úton még egy keréknyom sem volt.
Hétvégén síelni megyünk.

Meg még egy mondat a tegnapi moziból:

Ha biztosan tudnád, hogy sikerülni fog, mit tennél?

(Tedd azt!)

Agyam eldobom.
Itt vagyok én, viszonylag egészséges, viszonylag fiatal nő, aki tizenpár éve fizeti a tb-t, továbbá egészségpénztári tag, és még ezen felül is hajlandó volna áldozni az egészségéért. Főleg, mert gyereket akarnak, és méginkább főleg, mert sorozatos spontán vetélés gyanúja áll fenn. És ehhez képest a viszonylag fiatal nő nem képes egy normális nőgyógyászt keríteni, akivel megbeszélhetné a gyanúját, meg akivel végeztethetne egy hormontesztet, mondjuk, esetleg, a következő ilyen esetet megelőzendő.

Mert az alapítványi orvos, ahová eddig jártam, három hét múlva tud fogadni, addigra már épp nem alkalmas az idő a hormonvizsgálatra, újabb hónapot várhatok. Nagyjából sejtem, mi lehet, és egy egyszerű tablettával megoldható lenne az egész.
A múltkori kedves dokinő iszonyú messze van, az általa preferált kórházba szinte lehetetlen bejutni, de azért megpróbálom. Márciusra van időpont. Innentől kezdve nagyjából tizenkét nőgyógyászt hívok fel úgy találomra a Duna innenső oldalán, legalább 2-3 hét a várakozási idő. Végül egy öreg doki fogad. Bár ne tenné.
Lassan, remegő kézzel írja fel az adataimat, majd kiselőadásba kezd anélkül, hogy rendesen végighallgatna. Szóval majd ő akkor tud bármit is kezdeni velem, ha én tényleg terhes leszek (hallóóó, ezért vagyok itt, hogy az legyek). És majd akkor számítok annak, ha ő azt a két kis kezével ki tudja tapogatni. Mert az a mi bajunk, fiatal nőknek, hogy túl hisztérikusak vagyunk, azonnal hülye teszteket csináltatunk (az én pozitív tesztjeim is biztos csak az a és b patkó tévedései voltak), ha nem jön meg a havibaj, de azok szart sem érnek. Mert ők még anno békával (!!!!!!) tesztelték. Ha a hím békába női vizeletet fecskendeztek, és az spermakilövellést okozott a békánál, akkor a nő terhes volt.
És így folytattuk egy fél órán át. Az istennek nem tudtam rábeszélni, hogy írjon nekem egy kurva vérvételi beutalót. Menjek haza, éljek nemi életet, utána tegyek párnát a seggem alá, és emeljem égnek a lában két óráig. És ne hisztizzek holmi pozitív tesztek miatt.

Szabiról visszatérve kizárt a gépem. Ezért jó ilyen hosszú időre elmenni, mert végre van lehetőséged elfelejteni az összes jelszavad. És kipihenten nem lesz gond a rendszergazdával sem csevegni, mosolyogva fogod letenni a telefont.

Hazatérve imádom a rendet. A tisztaságot. A magyar kaját. A zuhanytálcát. A vécét, amire le lehet ülni. Olyannyira, hogy megfogadtuk, hogy legközelebb tisztább országba megyünk (mint Burma), vagy legalább több pénzt szánunk szállásra, mint a Lonely Planet budget kategóriája. Ezt főleg az egy hetes hasmenés mondatja velem. Mert ha a bélésem rendellenesen aktívan működik, akkor sírvafakadok egy tíz éve nem takarított fürdő láttán.

Összegzés:
Burma szép és jó, de elég volt egyszer. És egy évig nem akarok egyetlen sztupát vagy templomot sem látni.
Az emberek vidéken, eldugott helyeken kedvesek voltak, szimpatikusan tartózkodóak és figyelemre méltóak. A többi helyen, ahol turisták járnak (pl. mi), már erősen India feelingem lett, ahol a magunkfajtát csak nagy, fehér pénzeszsáknak nézik, és ezt nem szeretem. A hellókák még ok, de az árak lassan a magyar fölött vannak, hiába eszel ragacsos műanyag székeken az útszélen (állítólag öt éve még a töredéke volt). És az emberek feszültek, szomorúak, átvágósak. A kaja nem rossz, de az örökös gyomorrontás miatt kevéssé élvezhető. Ennek ellenére millió élményben volt részünk, amit életünk végéig emlegetni fogunk. Ez viszont tagadhatatlanul a hátizsákos utazás előnye.

Thaiföldet imádtuk. Már az első bangkoki este is élmény volt. Mivel a tervezettnél többet töltöttünk a városban (5-6 nap), volt időnk felfedezni. Mondjuk a tömegközlekedést, az önkiszolgáló sütögetős diák kajáldát, a parkokat. Nem tudom, milyen lehet itt élni, de elsőre tetszett. Ja, és az árak olcsóbbak, az emberek pedig kedvesebbek, mint Burmában. Koh Tao szigetén három napot voltunk, hát az is egy gyöngyszem. Csavargás, pálma erdő, parton sörözés, fehér homokos strand, vízben táncolós szilveszter. Jah, szilveszter. Soha többé nem iszom vödrös piát, sem thai whiskyt. Alattomos párosítás, nekem két törött lábujjam lett tőle. Ennek ellenére az utóbbi évek egyik legjobb szilvesztere volt.
Szóval, ide még biztos visszajövünk, talán hosszabb időre is.

Ez a nyaralás az utazások jegyében is telt. Vagy húsz féle járművön utaztunk, összeszámoltuk. Repülő, komp, teherautó, folyami hajó, motor, bicikli, lovaskordé, sky train, tuk-tuk, busz, éjszakai busz, éjszakai hajó (na, ez volt a legdurvább), taxi, pick-up, katamarán, motorcsónak, nem jut most több az eszembe.
Állatok közül az ágyipoloska volt a legemlékezetesebb, most is az erkélyen tároljuk a hazahozott szennyest, hátha eljöttek velünk haza. Ételek közül meg a gree curry meg a mango sticky rice lett a kedvencem. És megtanultam szakszerűen ananászt hámozni. És hajtottam zebut.

Még egy dolog, amit hazahoztunk, az az időeltolódás. Még mindig nem álltunk vissza teljesen, de nem is akarunk. Igaz, hogy koraeste már leesek a székről az álmosságtól, és kilenckor bealszunk a film előtt, de reggel hét előtt ébredünk, magunktól. Mindenhová időben odaérünk, és ma reggel munka előtt még bicajoztam 40 percet. Persze csak a szobában.
Jó itthon. Is.

Karácsony Burmában, szilveszter Koh Tao-n. Januárban jövünk.

Ez a szokásos kérdés. Majd jön, ha akar. Ez a szokásos válasz.
Az az igazság, hogy... hogy is mondjam. Megszűnt a varázsa.

Az első hónapokban epedve vártam, számoltam vissza a perceket, hogy hátha most. És mindig elszomorodtam, mikor kiderült, hogy nem. Mígnem egyszer igen nem lett a válasz.
Aztán követte rettegés meg kétségbe esés meg feladás, beletörődés. Nem volt olyan rossz. Nem tartott hónapokig a feldolgozása. Hisz még szinte nem is volt. Meg kiadhattam magamból düh formájában, amit a kórház iránt éreztem. Szóval már elfogadtam, hogy így kellett lennie, és így volt jó.
De ha életképes gyerek nem is, a kezdeti, első öröm már kiszakadt belőlem. Már megvolt. Megéltem, érted?
Persze, akarom még most is, de már csak úgy, hogy jön ha jönni akar, de most hagyjatok békén festeni. Fura. Néha kicsit lelkifurdalásom van, hogy nem várom eléggé.

Világ életemben folyton azzal piszkáltak, hogy nekem, mint hosszú hajúnak, nagyon kell figyelnem zuhanyzáskor, mármint utána, mert eldugítom a lefolyót, úgyhogy szíveskedjek mindig kiszedni magam után a hajat. A guta ütögetett.

Úgyhogy amint saját zuhanyra tettem szert, rögtön le is szoktam róla. Inkább duguláselhárítottam havonta, kitapasztaltam, hogy melyik a legjobb szer, amelyik olyan  kis gejzír kitörést csinál, meg megtanultam szétcsavarozni a rácsocskát és hatékonyan eltávolítani a megfeketedett szappannal telerakódott hajszálakat a cső belsejéből.

Így aztán egész békében teltek a napjaim és a zuhanyzásaim az utóbbi években. Mígnem a minap, a zuhany előtt térdelve, csavarhúzóval a kezemben eszembe nem jutott egy korszakalkotó ötlet: mi lenne, ha azon frissiben kiszedném a hajakat, hisz csak egy mozdulat olyankor, és nem kellene itt csavarozgatni. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe!

Azzal szórakoztatom magam, hogy thaiföldi meg burmai időjárás előrejelzéseket nézegetek, és nagyon kedvemre való a látvány. Nem is csak azért, mert itt égig ér a köd, vagy mert leragad a szemem az álmosságtól, vagy mert még nem jött rendbe a gyomrom a tegnapi sok forraltbortól - hanem mert ez is leakasztják a pórázat érzést ad, és némi értelmet a létezésnek az értelmetlen munkák közepette.
És kezdődik megint a készülés, a szervezés, a post-it ragasztgatás: biztosítás, igazolványkép, hálózsák belső, pót akksi. Ez az egyik legszebb része az utazásnak: a várakozási öröm (Vorfreude ist das beste Freude). És ezt ki kell élvezni, nem szabad spórolni vele. Nem egy olyan úton voltam már, melynek a legnagyobb hozadéka ez a várakozás volt: az út maga nem lett nagy szám, de előtte az a hetekig tartó tervezgetés és öröm...
Mához két hétre indulunk.

-Ha nem lennél férjnél, most megkérném a kezedet! - mondja az uram.
-De hisz nős vagy! Nem kérhetsz meg!
-Ja, tényleg.
-És ha már itt tartunk. Miért akarod lecserélni a feleséged? Miben vagyok jobb nála?
-Hm, nem tudom. Hogy hasonlítasz rá.

Annyiból jó az ilyen értelmetlen munka, hogy ha hazamegyek, ki vagyok éhezve a cselekvésre, a teremtésre. Miután megdugtam az összes birkát Sven bőrébe bújva, nagy lelkesedéssel takarítottam végig a lakást, még a hűtőt is kimostam. Valami, ami látható, tapintható, sőt szagolható.
Aztán pedig befejeztem a második selyemkendőt, gyönyörű lett, nem is tudom, melyik a szebb, a lepkés vagy ez. Átlag négy este kell hozzá, így hobbinak kiváló, de vállalkozás nem lesz belőle. Még kettőt kellene festeni karácsonyig, vagyis 15-éig, amikor végre lelépünk melegebb éghajlatra.
Visszatérve a munkához, a kollégáim nem értik, miről beszélek. Hogy mit hiányolok. Hiszen ez az élet rendje, örüljek, hogy van egy rendes munkám. És hogy az öregek szoktak festeni.
Valakivel baj van, vagy velük - vagy velem.

Csak nyomjuk és toljuk és gereblyézzük a szart, rám meg ma megint rámjött a hányinger, alig tudom visszanyomni a torkomon, hogy ne hányjak oda, egyenesen a meeting közepére, az asztalra, a drága mandzsettagombok és töltőtollak közé.

Olyan rosszul vagyok attól, hogy mindenki csak beszél, tízszer annyit, mint kéne, megbeszélünk és meetingelünk éjjel nappal, azon túl újabb és újabb bemutatkozó prezentációkat készítünk újabb és újabb főnököknek – anélkül, hogy bármi maradandó értéket letennénk az asztalra. Elemzünk, kimutatunk, felszólítunk, kitöltünk, elhatárolunk, prezentálunk. Kurva fontosak vagyunk, sokat telefonálunk és szép ruhákban járunk. De az egésznek semmi, de semmi haszna nincs.
Ezerszer értelmesebb foglalkozás a bolti eladóé, a csaposé, vagy leginkább a kertészé. Kertész leszek. Azt kellene. Értéket teremteni. Nem kibaszott táblázatokat.

Vagy legalább kirúgni a tizennégy főnököm közül tizenhármat – tízet külföldön, hármat itthon – és beszüntetni ezt az egész bullshitelést.
Tim Ferriss-nek igaza van, hogy a munkára is érvényes a Pareto-elv: az eremény 80%-át a munka 20%-ával állítjuk elő, és fordítva. Meg minálunk elmondható lenne az is, hogy az eredmény 80%át az emberek 20% a állítja elő, sajnos én nemigen érzem úgy, hogy közéjük tartozom.
Szóval nyugodtan lehetne 20%-nyit melózni, és szerintem valójába hatékonyan nem is dolgozunk többet, csak valaki egyszer kitalálta, hogy napi nyolc óránál kevesebbet nem lehet, és ezért mind itt vagyunk álló nap, basszuk a rezet, de hogy szebb legyen, inkább hosszú beszédekkel, hatékonytalan telefonokkal és semmirekellő táblázatokkal töltjük ki az időt. Mikor lehetne négy mondatban, két emberrel, egy sorban is az egészet. És utána szépen hazamenni, és kiülni az almafa alá olvasni egy pohár borral. Vagy először az almafát elültetni, mert az a munka legalább hasznos.

Éjjel zörgölődésre ébredtem, kinyitottam a szeme, és megkérdeztem az ágyból épp kikelő férjemet, hogy mit csinálsz? Mire ő az ágyból, mellőlem nyöszörgött ki, hogy miii? Az ágy lábánál lévő alak pedig eltűnt - mintha mindigis csak az ablakon beszűrődő holdfény keltette illúzió lett volna.

Olyan, mintha eltört volna az egyik bordám, mindenesetre nagyon fáj - minek nekünk részegen trambulinozni, ugyebár. Na jó, becsiccsentve. De hát ilyenkor minden jól megy: a kenyérlángos sütés, a csocsó, a barlangászat, a kovácsolás, az asztalon táncolás.
Történt hogy-hogynem, de csütörtöktől vasárnapig csapatépítés volt, egymás után a két munkahelyemnél. Egyik jobb volt mint a másik.
Ezek az év legjobb bulijai, főleg a második féle. Csomó jófej ember (aki nem, az hamar lefekszik), jó bor, jó programok, játékok, zene. Nincs megjátszás, nincs flitteres ruha, csak én meg te meg mi. Másnap meg a bundás kenyér.

Azért néha kijön belőlem a férjem, mármint nem úgy, hanem a mentalitása, hogy ha valaki nagyon idegesítően álszent, akkor nagyon brutálisan őszinte és belekérdezős leszek, mármár bunkónak tűnik, de mégsem az. Mondjuk azt, hogy ez is a személyiségfejlődésem része, mert korábban ilyesmire képtelen voltam. Mindig csak magamban.

...végigtekertem Ugljan, Pasman és Dugi szigeteket.

...megettem a hal farkát.

Ugye mondtam, hogy művész leszek.
Elkészült az első 90*90-es selyemkendő, van rajta hatvan lepke, és nincs köztük egyforma. Vétettem viszont egy csomó hibát, de ugye a kézi selyemfestésben meg a művészetben nincs olyan, hogy hiba, maximum váratlan esemény, melyhez alkalmazkodni kell, és az alkotás megy tovább a maga útján.
Mondjuk ezt nehéz ráfogni a kontúron kívülre szaladt festékre, de igyekszem. Mikor a csodálatosan egyenletesre festett türkiz keret elkezdett csak úgy önkényesen bebatikolódni, akkor már egész jól ment.
Egyébként leghamarabb türelem-művész meg ellazulás-művész leszek tőle, mert úgy kikapcsol. Alig vártam, hogy újra hazaérjek, és ismét festékbe márthassam az ecsetem.
Most épp ezért egy hétig nem kezdek másikat, mert van a lakás, meg barátok, meg vendégség meg férj. Nem lehet mindig csak ecsetet mártogatni.

Vajon mi történik azokkal a dolgokkal, melyeket hosszú ideje halogatunk? Esetleg olyan hosszú ideje, hogy már az emlékezetből is kiestek, és eltűntek... hova? Hol lehet az a nagy, titkos lomtár, ahol a feledésig halogatott dolgok kerülnek? Remélem, nem a hátamon cipelem őket egy láthatatlan, nagy zsákban.

• Felhívni a lovas oktatóm. Esetleg visszamenni lovagolni.
• Megválaszolni számtalan becsillagozott levelet
• Elmenni fogorvoshoz
• Beülni a sarki cukrászdába a fák alá
• Megrendezni a beígért társasjáték-esteket
• Villa Bagatelle
• Számtalan munka
• Számtalan blogbejegyzés
• Itt-ott összeszedett útitársaknak az ígért fényképek

Kisgyerek koromban nyaraltam párszor falun. Imádtam. Ha ma rágondolok, akkor a kardvirág jut eszembe a ház előtt, Pali bács erős bányász-karja, a gólya a gyógyszertár kéményén és a csipkelekvár.
Ez utóbbit azóta sem ettem. Mert mindenki azt mondta - a háziasszonyok és google barátom is - hogy az felér egy kínzással. Egy hétig tartó őrület. Lószőrszita, vagdosás, pelenkán paszírozás.
Viszont nemrég szedtük 15 kiló csipkebogyót, főleg teának, és egy szatyornyit megmentettem a szárítástól. Lesz ami lesz, valahogy csak megcsinálom. Minenre ki lehet találni valami hatékonyabb megoldást. Végülis ez a szakmám.
Így lett nyolc üveg lekvárom pár rövid óra alatt; nem tartott tovább, mint egy sima sárgabarack. A megoldás: GYÜMÖLCSCENTRIFUGA.
A serpenyőből a lekvármaradékot nyalogatva idézem fel a régi nyarakat. Ott mentem először egyedül boltba. Mint egy nagylány.

...festettem selymet.

Hát nem tudom, hogy végül művész leszek-e (mi a szarért folyik ez a rohadt festék, mintha muszáj volna? úgy? hát nekem nem árnyalódik! stb), de kétségkívül különleges hangulata van, hogy a nap süti a hátamat, Enya szól a kismagnóból és mandalát festek. (Tudod milyen nehéz dolog jó színeket összerakni?)
Semmi köze nem volt se adrenalinhoz, se extrém sporthoz, és mégis nagyon jó volt. Mindenesetre tele vagyok ötletekkel, és jön a karácsony is.

Ahogy jön a The Help c. film is, amire nagyon kíváncsi vagyok, mert nemrég fejeztem be a könyvet, angolul, ami nem csak azért volt nagy kihívás, mert angolul, hanem azért is, mert Aibileen és a többi maid olyan ékes missisipi-i tájszólással beszélnek, hogy a szemem beletört. )Bocsánat, most olvastam utána, African American English a neve.) Amikor még a hochangolt sem érted igazán, akkor elkezdenek úgy beszélni (írni), hogy  always axin’ me how come I’s black.  I told him one time it was ‘cuz I drunk too much coffee. vagy Once Minnie got to talkin’ ’bout ta food, she like to never stop.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért is, imádtam a könyvet, remélem a film is jó lesz.

Viszont most újra a németet kell elővennem, mert az valami gyalázat, hogy mennyi mindent elfelejtettem. Az új német gyakornok lányunkkal magyart gyakorlok, kávészünetben a Kisvakond nadrágját olvassuk, én fordítom neki németre, és olyan szavak nem jutnak eszembe, hogy fonál. Vagy vászon. Vagy sün. A nagyzsebes nardág még  megy.